Az egyház megszilárdult álláspontja
Ahogy az egyház tiltott szexualitással kapcsolatos felfogása megszilárdult, a nőkkel szembeni hozzáállása is keményedett. A középkori tudósok, – mind férfiak – a nők temperamentumát negatív fogalmakkal határozták meg: a nők kéjvágyóak, frivolak, hűtlenek, szeszélyesek, kiszámíthatatlanok és könnyen kísértésbe esők voltak. Állandó felügyeletet igényeltek, és távol tartották őket a papoktól, legalábbis elméletben. Nyilvánvalóan nem tölthettek be nyílt pozíciókat a klérusban, hacsak nem voltak az adott pap anyja vagy nővére.
Mégis, valami más is kirajzolódik. Az egyház talán nem tekintette a nőket egyenlőnek, de munkájuk kulcsfontosságú volt a pápai udvar működésében és pénzügyeiben. Ez a tény nyilvánvalóvá válik a levéltárakban, ha egyszerűen követjük a pénz útját. Aligha volt glamúros munka, de nélkülözhetetlen volt a pápai udvar működéséhez.
A Vatikán fizetési listája
A vatikáni számlák lehetővé teszik, hogy nyomon kövessük a nők jelenlétét a középkori pápai udvarban Avignonban, a 14. század nagy részében. A számlák kibetűzésének fáradságos feladata közben, amelyek a kiadásokat olyan kategóriákba szervezik, mint “rendkívüli bérek”, “liturgikus díszítések”, “háborús kiadások” vagy “viaszfogyasztás”, meglepetésekbe ütközünk: nők jelennek meg a középkori pápai udvar fizetett alkalmazottainak listáján.
Ráadásul olyan feladatokban vettek részt, amelyek “érintették” az egyház vezetőjét. Még egy pápa ruháit is meg kell varrni, javítani és mosni. A nők olyan díszes stílust alkottak, amelyet a pápák nagyra értékeltek – tiszta fehér vászonnal és arany hímzéssel. Az Introitus és Exitus, a középkori pénzügyi nyilvántartások jelentős bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy nők készítettek papi díszeket és ruhákat.
1364-1374 között a nyilvántartások rögzítették a pápa mosónőit – olyan nőket, akik egyébként elvesztek volna a történelem számára. Közöttük volt Katherine, egy bizonyos Guillaume Bertrand felesége; Bertrande of St. Spirit, aki a pápa megválasztásakor minden pápai vásznat kimosott; és Alasacie de la Meynia, Peter Mathei felesége, aki az 1373-as karácsonyi ünnepségekre mosta ki a pápa ruháit, és akit 1375-ben ismét megemlítenek.
Ezek a nők mind a pápai udvar tisztviselőinek feleségei voltak. Rendes fizetést kaptak, ami nem volt általános mindenki számára a pápa fizetési listáján. Ez fontos: a nyilvántartások valódi jelenlétet adtak nekik, eltérően a legtöbb női munkástól.
Névtelenség a későbbi feljegyzésekben
A későbbi nyilvántartások kevésbé voltak egyértelműek. Az 1380-as és 1410-es évek között a liturgikus ruhákat különböző nők készítették és mosták, köztük Peter Bertrand jogi doktor meg nem nevezett felesége; Agnes, Francis Ribalta mester, a pápa orvosának felesége; egy másik Alasacie, John Beulayga ács felesége; és a pápa főszakácsának, Guido de Vallenbrugenti – más néven Brucho – meg nem nevezett felesége.
Csak egy nő, Marie Quigi Fernandi Sanci de Turre jelenik meg férfi rokon nélkül. Ahogy az idő haladt, a nők neveit nem jegyezték fel szisztematikusan.
E későbbi nők többsége is olyan kúriai tisztviselőkhöz ment feleségül, akik kereskedelemben, orvostudományban vagy a katonaságban dolgozva tartották fenn rangjukat az udvarban. A nőket soha nem fizették közvetlenül; férjeik vették fel a fizetésüket. Mégsem volt ez “láthatatlan” munka, hanem kifejezetten nyilvántartott tevékenység.
Munkás nappalok – és éjszakák
Sok nő vándorolt Avignonba, hogy ott dolgozzon. A város háztartásfőinek 1371-es népszámlálása szerint körülbelül 15%-uk nő volt. A legtöbben messziről érkeztek – a mai Franciaország más részeiről, valamint Németországból és Olaszországból –, hogy eljussanak a pápai udvarba és munkalehetőséghez jussanak.
A teljes 15%-ból 20% vallott foglalkozást. E nők szakmáinak skálája meglepően széles. Voltak gyümölcsárusok, varrónők, kocsmárosok, hentesek, gyertyakészítők, ácsok és kőfaragók. Az avignoni nők halkereskedőként, aranyművesként, kesztyűkészítőként, cukrászként, fűszerkereskedőként és csirkekereskedőként dolgoztak. Voltak köztük kardkészítők, szűcsök, könyvkereskedők, kenyérviszonteladók és fürdőházüzemeltetők.
A fürdőházak gyakran a “bordélyházakat” jelentették. A prostitúciót Avignonban legális foglalkozásnak tekintették, amelyet az egyház ellenőrzött. A “Vadásznő” néven ismert Marguerite de Porcelude éves adót fizetett az egyházmegyének a szállásáért. Több prostituált bérelt lakást Szent Katalin kolostorától, és Marguerite Busaffi, egy prominens bankár lánya, maga is bordélyházat vezetett.
1337-ben a római udvar marsallja – a legmagasabb világi bírói tisztviselő – heti két solidus adót vetett ki a prostituáltakra és kerítőkre. VI. Ince pápa, felháborodva ezen a gyakorlaton, véget vetett ennek az adótípusnak.
Megtért bűnös nők
A szexiparral járó általános megbélyegzés miatt az egyház megpróbálta megreformálni a prostituáltakat és apácákká áttéríteni őket. Az avignoni pápák egy különleges kolostorba zárták őket, a Repenties-be, amelyet a városközponttól távol állítottak fel.
Végül az intézmény egyfajta börtönné vált a “rakoncátlan” nők számára – azok számára, akik házasságon kívül terhesek lettek. De mintegy száz éven át az éjszakai hölgyek csoportjai tettek fogadalmat, és vasfegyelemmel irányították saját kolostoruk ügyeit.
Az 1370-es években XI. Gergely pápa teljes búcsút, bűnbocsánatot ajánlott az apácáknak és adományozóiknak. Olyan szabályt követtek, amely hangsúlyozta, hogy múltjuktól függetlenül az önmegtartóztatás és a visszafogottság spirituálisan “tisztává” teheti őket.
A kolostor hölgyei részletes nyilvántartást hagytak az általuk megszerzett ingatlanokról. 1384-ben a vezetők beadványt nyújtottak be a pápai kincstárhoz, követelve a nekik járó hátralékot egy pap adományából – és megkapták, ami járt nekik. Kevés középkori nőnek volt bátorsága bírósághoz fordulni elmaradt járandóságért, nemhogy a pápához. A Repenties-beliek megtették.
