Mi történt a peches pterodaktilusz fiókákkal a Jura-tenger felett

Törékeny kölykök az őskori hullámsírban

A Lucky és Lucky II becenevet viselő két fosszília a legkisebb ismert P. antiquus példányok közé tartozik: mindössze 20 centiméteres szárnyfesztávolságukkal egy kis denevérre emlékeztettek. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy ilyen fiatal kölyökcsontvázakat rendkívül ritkán találnak, hiszen a pteroszaurusz csontjai üregesek, rendkívül vékony falúak voltak, így elpusztulásuk után alig maradt nyomuk, különösen ilyen részletességgel.

A kutatók UV-fényes vizsgálatok során fedezték fel, hogy a Lucky II példány szárnyának egyik csontja még a halála előtt eltörött – minden valószínűség szerint a vihar erős széllökései miatt. A paleontológusok szerint a trópusi vihar szele felkapta a kölyköket, és a lagúnába csapta őket, ahol gyorsan elmerültek, és a víz alatti üledékben eltemetődtek.

Felborult az ősi tengerpart ifjúsága

A Solnhofen mészkőréteg különlegessége, hogy főként fiatal pteroszauruszokat őrzött meg épen, míg az idősebb, több mint 1,1 méteres szárnyfesztávolságú példányok csak töredékesen maradtak fenn. Ennek ellenére a paleontológusok több mint negyven további Pterodactylus egyed vizsgálata alapján arra jutottak: a Solnhofen lagúnában a katasztrófák, különösen a heves viharok, valódi tömeghalált okoztak a fiatalok körében. Ők a közeli szigeteken élhettek, ám az erősebb felnőttek ellen tudtak állni a természet tombolásának.

Miközben sokáig azt gondolták, hogy a Solnhofen környéki pteroszaurusz-közösségeket valójában a fiatalok uralták, ma már egyre világosabb, hogy ezt a torz képet egyszerűen a fiatalok tömeges pusztulása miatti leletbőség okozta.

Őskori tragédia, modern szerencse

A fentiek tükrében nem hagyható figyelmen kívül, hogy Lucky és Lucky II balesete szó szerint megváltoztatta a tudományos nézőpontot: szerencsétlen végük ellenére éppen nekik köszönhetjük, hogy jobban ismerjük az egykori viharok pusztítását és az ősi pteroszauruszok életét.

2025, adminboss, www.livescience.com alapján