Rosalind Franklin: a „DNS sötét hölgye”
Az ötvenes évek elején a tudományos világ lázasan igyekezett megfejteni az élet alapvető építőkövének, a DNS-nek a szerkezetét. Lényeges hangsúlyozni, hogy mindeközben Franklin készítette el az ikonikus 51-es fényképet, amely bizonyító erejűen mutatta meg, hogy a DNS kétszeres spirálban csavarodik. Munkája nélkül Watson és Crick sosem érhettek volna célba – mégis, Franklin hozzájárulását évtizedekig elhallgatták vagy félremagyarázták. Noha élete során számos téren bizonyította zsenialitását, 37 évesen petefészekrákban elhunyt, még a Nobel-díj átadása előtt. Munkáját a díj átadásakor gyakorlatilag meg sem említették.
Miért éppen opera?
Elsőre talán szokatlannak tűnik, hogy egy tudományos témából opera szülessen: nincsenek szerelmi intrikák vagy gyilkosságok, viszont ott a gyanakvás és az árulás, amit egy jó opera megkíván. A zeneszerző, White szerint a zene képes egyfajta „szupervalóságot” teremteni, amely elrugaszkodik a hétköznapoktól, és mégis átszellemülten adja vissza a szereplők lelki világát és az események feszültségét. A zeneszerző nem a tudományos részletekre, hanem a szereplők karaktereire helyezte a hangsúlyt: Watson féktelen, zavaros energiája, Crick kiegyensúlyozottsága, Wilkins szorongása mind egyedileg ölt testet a zenei motívumokban.
Ember a labor árnyékában
Franklin Londonban, a King’s College föld alatti laboratóriumában dolgozott, ahol különösen nehéz körülmények között, gyakran magányosan küzdött az elismerésért. Az intézeten belüli viszonyokat nehezítette, hogy a nőket a közösségi ebédekre sem engedték be, s az elismertségért nap mint nap újra és újra meg kellett küzdenie. Fontos kiemelni, hogy Franklin nem volt áldozatszerepbe kényszerülő, „megtört” nő: életvidám, kalandvágyó, kivételesen intelligens tudós volt, akihez munkatársai gyakran nehezen tudtak felnőni. Az opera őszinte, árnyalt képet ad arról, hogyan maradt ki mégis a nagy áttörés történetéből, miközben minden kollégája elismerte tehetségét – legalábbis zárt ajtók mögött.
Az ikonikus Fotó 51 és az árulás kérdése
A DNS történetében kulcsfontosságú a Fotó 51, az röntgendiffrakcióval készült felvétel, amely végérvényesen bebizonyította a kettős spirálszerkezetet. Franklin képe hetek kemény munkájával készült – időnként áramszünetek szakították félbe, és összesen mintegy 60 órán át tartott az expozíció. Az opera rámutat: bár gyakran mesélik úgy, hogy Watson és Crick „ellopták” a képet, a helyzet árnyaltabb volt. Franklin már készült elhagyni a munkahelyét, adatai átkerültek Maurice Wilkins asztalára, aki ezt megmutatta Watsonéknak. Az viszont tény, hogy Franklin nevét elhallgatták, és beleegyezését sem kérte senki.
Noha a történelem igazságtalannak tűnik vele szemben, Franklin munkája nélkül Crick és Watson nem tudták volna megalkotni a DNS valódi szerkezeti modelljét. Az érdemi áttörést hozó felvételt azonban végül mások használták fel hatalmas sikerrel, és ez a felismerés adja az opera egyik legfőbb drámai vonalát.
A szereplők személyisége a zenében
A zeneszerző egészen személyes módon közelítette meg az alkotókat és Franklin környezetét. Watson zenéje lendületes és kaotikus, Crick hangzása visszafogottabb, míg Wilkins motívumai szorongást és bizonytalanságot sugároznak. Franklin karakterét különösen nehéz volt zenébe átültetni, mivel egyszerre volt közvetlen, vidám, sportos – de a labor világában gyakran magányos, kirekesztett. Az alkotók ezért törekedtek arra, hogy minden énekes karaktere önálló zenei világot teremtsen, amelyet a közönség azonnal felismer.
Elismerés vagy elfelejtés?
Az opera talán legmarkánsabb pontja az, amikor a Nobel-díjasok 1963-as ünnepi beszédében Watson egyszerűen kihagyja Franklin nevét a köszönetnyilvánításból – annak ellenére, hogy Wilkins jelen volt, és Franklin kulcsfontosságú volt az áttörésben. Ennek fényében drámai csúcsponttá válik az a pillanat, amikor világossá lesz: Franklin nélkül a DNS felfedezésének története egészen másként alakult volna. Lényeges azonban, hogy az opera szerzői szándékosan mellőzték az egyoldalú feminista értelmezést; inkább hűen, árnyaltan törekedtek bemutatni a valódi tudományos és emberi viszonyokat.
Következtetés: Tragikusan rövid, ám maradandó életmű
Rosalind Franklin mindössze 37 évet élt, és halála után épphogy lemaradt arról, hogy áttörő kutatásait nemzetközi konferencián bemutathassa, vagy Nobel-díjat kapjon. Személyes és szakmai tragédiája azonban új műfajban, operában kelt életre, amely nemcsak a tudományos versengésről, hanem az emberi karakterekről, vágyakról és mulasztásokról is szól. Ennek fényében Franklin történetének operai feldolgozása jogos, méltó és igazán időszerű: végre az ő neve is a helyére kerül a tudományos halhatatlanságban.
