Miért követjük mégis a sci-fi sötét jövőképeit?
Nem nehéz elképzelni, hogy egy mai techvezető megnézi a Gattaca – A génrejtély (Gattaca) című filmet – ahol a társadalmi helyzetet a genetika határozza meg –, és inspirációnak tartja egy 23andMe-vel közös projekthez egy magániskolában. A Sora platform tartalma néha annyira abszurd, hogy kísértetiesen hasonlít a disztópikus filmek és regények szatíráira: elég csak az Idióták (Idiocracy) egyik műsorára, a Robotzsaru (RoboCop) bugyuta tévéshow-jára vagy A menekülő ember (The Running Man) pénzesőjére gondolni. Az sem ritka, hogy a Sora által generált MI-tartalom – például egy show, ahol Michel Foucault földhöz vágja Ronald Reagant, vagy Prince megküzd egy anakondával – egy az egyben a ’90-es évek társadalomkritikus paródiáit idézi.
A cyberpunk esztétika diadala
A véletlen hasonlóságnál többről van szó. A mai technológiai dizájn erősen támaszkodik a régi techno-disztópiákra, különösen a cyberpunk stílusára: neonfények, nyomasztó nagyvárosok, hatalmas vállalatok, high-tech testmódosítások, VR-betegségek, MI-szerelmek, gépgyilkosok és bőrkabátos hackerek. Ezek a világok alapvetően nem élhető, hanem elrettentő példák voltak, de a techszféra nagy víziói máig ezekből a könyvekből és filmekből merítenek – mintha nem tűnt volna fel senkinek, hogy ezeket a jövőket inkább elkerülni szeretnénk.
