Vissza a múltba: a rejtélyes leletek
A Sahelanthropus fosszíliáit a 2000-es évek elején fedezték fel a csádi Djurab-sivatagban. Először csak a koponyát vizsgálták, később azonban előkerültek az alkar- és a combcsontok is. Ezek összehasonlításakor komoly tudományos vita alakult ki arról, hogy valóban emberős-e ez a faj, képes volt-e felegyenesedve járni, vagy inkább a fákon töltötte az életét, mint a mai csimpánzok.
A döntő bizonyíték
A kutatók most 3D technológiával, morfológiai mérésekkel és összehasonlításokkal vizsgálták a Sahelanthropus ulna- és femurcsontjait. Felfedezték a combcsonton azt a gumót, amelyhez az iliofemorális (legnagyobb és legerősebb) szalag tapad – ez az anatómiai részlet kizárólag két lábon járó fajokra jellemző, és az emberi test egyensúlyának, járásának alapja. Kiderült az is, hogy a combcsont csavarodása a hominidákéval egyezik, ráadásul olyan farizomnyomokat is találtak, amelyek a korai hominidáknál segítették a stabil testtartást és mozgást.
A törzsfejlődés forradalma
A Sahelanthropus femurja hosszabb az alkarcsontnál – ellentétben a főemlősökkel, ahol rövid a láb és hosszú a kar. Bár messze elmarad a mai emberétől, arányaiban megközelíti az Australopithecusét, ami alapján azt a következtetést vonták le, hogy fontos alkalmazkodás történt a két lábon járáshoz.
A válasz azonban közelebb volt, mint bárki hitte volna: a Sahelanthropus tehát egyszerre hasonlított a mai csimpánzokra, de már képes volt felegyenesedni, s jelentős időt töltött a földön.
Ez a felfedezés teljesen átírja az emberi fejlődés időrendjét, hiszen a két lábon járás már 7 millió évvel ezelőtt kialakult.
