Különleges lelet az Ica-sivatagból
Peru sziklás-sivatagos vidékén, évszázadokkal ezelőtt, emberek fejeit vágták le és őrizték meg trófeaként. Ezek a ritkaságok leginkább az i. e. 300-tól i. sz. 800-ig terjedő időszakból származnak. A múmiafejek sok esetben természetes módon konzerválódtak, gyakran ép hajjal és bőrrel maradtak meg. Érdemes kiemelni, hogy ezek a relikviák akár generációkon át, családi ereklyeként is funkcionáltak.
A Saint-Étienne-i Modern és Kortárs Művészeti Múzeum egyik ritka példánya is Ica környékéről származik. Egy kutató a fej részletes fotóiból rekonstruálni tudta, hogy egy fiatal férfiról van szó, akinél ajakhasadék – közismert nevén nyúlajak vagy farkastorok – volt megfigyelhető.
Szokatlan túlélés, feltételezett kiváltság
Az ajak- és szájpadhasadék a mai világban nagyjából minden 700. újszülöttet érint; ma sebészeti beavatkozással helyrehozható, de az ősi Andokban csecsemőkorban komoly gondokat okozott. Legfőbb veszélye a szoptatással kapcsolatos táplálási nehézség, ami testileg gyenge újszülötteknél akár végzetes is lehetett. Feltételezhető, hogy a vizsgált férfi kiemelt gondoskodást kapott, különben nem érhette volna meg a fiatal felnőttkort.
Az ősi Andokban az efféle szokatlan testi vonások megítélése rendkívül sokszínű volt: egyes kultúrákban a szégyen, máshol a kitüntetett státusz, sőt szakrális jelentőség társult hozzájuk. Ebből arra lehet következtetni, hogy a férfi nemcsak túlélt, hanem nagy megbecsülés övezhette. Az egyik lehetséges magyarázat, hogy a szokatlan arcjegy védelmet nyújtott a természetfeletti erőktől, ezért szakrális vagy vezetői szerepet tölthetett be.
Kerámiák tanúsága, szent jelként értelmezett rendellenesség
Kerámiák is árulkodnak a helyi társadalom álláspontjáról: a Moche kultúra (i. sz. 200–850) agyagedényein többször is ábrázoltak ajak- és szájpadhasadékos embereket, akik gyakran ékszereket viselnek, fejdíszt hordanak, vagy sámáni tevékenységet végeznek. A Moche közösség hite szerint az ilyen arcjegyek természetfeletti védelmet adtak, így tisztelettel, sőt csodálattal viszonyultak viselőikhez.
A trófeafejek összegyűjtése során azokat becsülték meg leginkább, akiket valamilyen különleges erővel ruháztak fel. Érdemes kiemelni, hogy e szokás hátterében az a meggyőződés állt, miszerint a rendellenességet viselők fejének elragadása a természetfeletti hatalmak átvitelét szolgálhatta.
Összességében tehát ami ma fogyatékosságnak számít, az egykor áldás, sőt kiemelt társadalmi státusz jele volt a perui sivatag népeinek szemében.
