Miért jobb a hagyományos égetés, mint a tűzoltás?
Külön figyelmet érdemel, hogy az Uttarakhand vidékeit jellemző téli égetéseket gyakran megtűrik, de nem ismerik el hivatalosan, így jelentőségük elvész a nagyobb szakmai diskurzusból. Ennek következtében, a globális tűzvészek egyre gyakoribbá válásával, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az egyszerű „mindent eloltani” kormányzati szemlélet megbukik. A klímaváltozáshoz való alkalmazkodás — és a tűzvészek elleni küzdelem — csak akkor működik, ha megtanuljuk együtt élni a tűzzel, nem pedig feltétlenül harcolni ellene.
Most újra előkerülnek az őslakos és hagyományos tudásformák, amelyek kiegészíthetik a modern, előírások szerinti égetési gyakorlatokat. Az ellenőrzött tűz, amelyet korábban kerülni akartak, ismét alternatív megoldásként kerül szóba; a közösségi kezdeményezések rámutatnak, miként lehet mind a természeti, mind a társadalmi szempontoknak jobban megfelelni.
Közösségi égetés vagy hivatalos égetés – mi a különbség?
Első pillantásra hasonlónak tűnik a hatóság által végzett és a helyiek által gyújtott égetés — mindkettő téli, alacsony intenzitású, kis területű. A különbséget azonban a szándék adja: az állami szereplők számára a cél a könnyen éghető anyagok csökkentése, azaz a nyári erdőtüzek megfékezése. Az erdő értékét — főleg a fák és a szénmegkötés miatt — így nézik, a helyi igények háttérbe szorulnak, ráadásul a hivatalos előírásokat gyakran nem hajtják végre hatékonyan.
A közösségek ugyanakkor az erdőt otthonként, a fű és a fa forrásaként tekintik. Nélkülözhetetlennek tartják a téli tüzeket, hiszen azok nélkül a cserjék és fák elfojtják a füvet, ami kevesebb takarmányt jelent. Ahogy Beena, egy helyi asszony fogalmaz: a nyári tüzek túl erősek lennének, veszélyeztetve a fű gyökereit, ráadásul a tűz kiszámíthatatlanul terjedhet.
Természetvédelem és megélhetés kéz a kézben
A hagyományos tűz használata közvetlenül hozzájárul a háziállatok takarmányozásához, ami kulcsfontosságú a helyiek táplálkozása, a mezőgazdaság és a tejtermékekből származó jövedelem szempontjából. Mansukh, egy másik gazda szerint a téli égetések a vadállatoknak, sőt a fiatal szarvasborjaknak is menedéket, legelőt adnak, és segítenek megőrizni a talajon fészkelő madarak élőhelyét azáltal, hogy gátolják a sűrű bozótosok terjedését.
Mi lehet a jövő kulcsa?
Érdemes kiemelni, hogy a Himalája nem érintetlen vadon, hanem egy folyamatosan alakuló, élő táj, amelyet évszázadok óta formálnak a helyiek. Jelenleg csak az állami szervek gyújthatnak hivatalosan tüzet, de az őslakos, vidéki tudás sokszor felülmúlja a modern megközelítéseket. Amennyiben a szabályok miatt a közösségeknek titokban kell égetniük, a veszély is nagyobb lesz. Ennek következtében elengedhetetlen, hogy a döntéshozók végre elismerjék és hasznosítsák ezt a felhalmozott tudást; ellenkező esetben nemcsak erdőket, hanem a helyi társadalmak jövőjét is kockáztatják.
