Régi recept, új dühvel
Lényeges hangsúlyozni, hogy a gazdagokat gonosszá, az esélyteleneket hőssé emelő történetek egyidősek a filmművészettel. Charlie Chaplin Kis Csavargója, Mickey Rooney és Judy Garland minden klubház-megmentő mutatványa, az 1980-as évek táncos-zenés filmjei, az ‘Az éhezők viadala (The Hunger Games)’ vagy éppen az ‘Aki bújt (Ready or Not)’ mind ugyanarra az alapkonfliktusra épülnek: a vagyon és a hatalom kikezdi az emberi értékeket, és végül alulmarad a lázadó, alulról induló hősökkel szemben.
A hoppon maradt változás
Mégsem következik be a valódi fordulat: soha nem válik valósággá, hogy a társadalom valóban „felfalná” a gazdagokat. Ismétlődően azt látjuk, hogy a milliárdosok pórul járnak a vásznon, de a való életben a vagyonos réteg népszerűségét és státuszát semmilyen mozi nem tudja igazán kikezdeni. A média mintha működésképtelen gőzszelepként szolgálna: mindenki jót derül, kikapcsol egy mese erejéig, miközben a rendes világban semmi sem változik.
Mese helyett vérfürdő
2025 filmjei viszont már egészen más hangot ütöttek meg. Nem csupán megszégyenülnek a gonosz nagyvállalkozók, hanem egyre gyakrabban brutális módon végzik. Egyeseket dinoszauruszok vagy mitikus bestiák falnak fel (‘Jura-kupola (Jurassic Dome)’), másokat egy felhergelt robot, vagy épp egy élő adásban leadott lövés tesz el láb alól (‘Vérjátékok (Blood Games)’). Akad, akinek csak a pénzügyi megsemmisülés jut (‘Aszteroida város (Asteroid City)’), vagy digitális száműzetés, de a többséget – legalábbis a filmvásznon – eléri az önbíráskodó igazságszolgáltatás.
Kivétel erősíti a szabályt
Lényeges hangsúlyozni, hogy néhány mozi ragaszkodik a klasszikus, békésebb befejezéshez. Lex Luthor megaláztatásban részesül és börtönbe kerül, Julian Dillingert a digitális térbe száműzik, Korda átéli bukását, de emberileg megváltást nyer, a Lynxley-családot pedig csak leleplezik (hiszen ez egy Disney-rajzfilm). De a jelenlegi trend inkább a végleges, gyakran groteszk megtorlás felé mutat.
Miért ennyire haragosak a filmek?
Bár az „edd meg a gazdagot” toposz régi, sosem volt olyan dühös, mint most. A filmek egész sora nyíltan támadja az amerikai álmot, mely összekapcsolja a vagyont a társadalmi értékességgel. Nagy hangsúlyt kap, hogy a főgonoszok véletlen szerencsével vagy etikátlan eszközökkel szerezték a vagyonukat: fegyverkereskedelem, kizsákmányolás, öröklés, lopás vagy más nyerészkedés – ők mind nem érdemlik meg, amiük van.
A történetek kiemelik, hogy a vagyonosok hatalmukat hazugságra, manipulációra és elnyomásra használják, miközben kíméletlenül kihasználják a társadalom, az állatvilág, a természet vagy épp androidok sebezhetőségét.
Mozi vs. sorozat: eltérő moralitás
Mindazonáltal érdekes kontraszt, hogy a tévé inkább szórakoztató, de elítélő gazdagábrázolással operál (‘Utódlás (Succession)’, ‘A Fehér Lótusz (The White Lotus)’), míg a moziknál továbbra is kötelező a lezárt, az antagonista bukásával záruló, egyértelmű finálé. Ez persze nem jelenti azt, hogy a sikeres főhősök ne lehetnének gazdagok, csak éppen ott a vagyonuk igazolható, „kőkemény munkával szerzett” eredmény.
Nincsenek tiszta jók és rosszak
Lényeges hangsúlyozni, hogy az új filmek sokszor összetettebb morális kérdéseket vetnek fel. A ‘Bugónia (Bugonia)’-ban a dúsgazdag vezérigazgatónő (Emma Stone) egy fanatikus által megkínzott áldozat – mégis egyszerre kegyetlen, manipulatív és veszélyes. A nézőknek maguknak kell eldönteni, kinek van igaza, ki a valódi áldozat. Mégis, a film végére nyilvánvaló: lehet, hogy a világ jobban járt volna, ha egy őrült valóban megöli a vezérigazgatót.
Lezárás
Az év filmtermése szerint a felfoghatatlan vagyon szörnyeket szül, és csak akkor van remény, ha a szörnyek eltűnnek – például ha megeszi őket egy dinoszaurusz. Nem új keletű üzenet, de minden évben egyre dühösebben harsogják a forgatókönyvírók. A kérdés csak az: valaha meg is halljuk?
