Racionális döntések a banán nyomában
Jellemző példa erre, hogy a klasszikus kísérletek során a csimpánzok két doboz közül választhattak, melyikben rejlik egy finom falat. Ha az egyik dobozt megrázták, és abból zaj hallatszott, szinte mindig ezt választották, vagyis világosan reagáltak a közvetlen bizonyítékra. Azonban Engelmann kutatócsoportja továbbment: azokban a kísérletekben, ahol ellentétes bizonyítékokat kaptak – például az egyik doboznál morzsákat láttak (gyenge bizonyíték), míg a másiknál hangot hallottak (erős bizonyíték) –, a csimpánzok többsége képes volt először a gyengébb bizonyíték alapján választani, de később, amikor megjelent az erősebb bizonyíték, átgondolták a döntésüket, és inkább azt követték.
Bonyolultabb feladatok, összetettebb gondolkodás
Mindez azonban még csak a kezdet. A következő lépésben a kutatók három dobozzal dolgoztak. A csimpánzok kezdetben halk zajt hallottak az elsőből (most ez számított gyengébb bizonyítéknak), majd egy üvegfalon keresztül megláthatták a második dobozban az ételt (ez volt az erős bizonyíték). A harmadik dobozról semmit sem tudtak. Amikor a legerősebb bizonyítékkal rendelkező dobozt eltávolították, a csimpánzok szinte mindig visszatértek az eredeti, gyengébb bizonyítékhoz – vagyis képesek voltak felállítani egyfajta bizonyítékhierarchiát, és tudatosan mérlegeltek.
Mentális térképpel rendelkeznek
A negyedik teszt során azt vizsgálták, képesek-e a csimpánzok emlékezni arra, ha egy bizonyítékot már hallottak vagy láttak. Ha ugyanazt a hangot többször is meghallották, a többedik alkalommal nem nőtt annak a doboznak a választási valószínűsége – vagyis számoltak azzal, hogy az információ már nem új, következésképpen nem relevánsabb.
Másodrendű gondolkodás – tudják, amikor félrevezetik őket
Az ötödik, legnehezebb kísérletben a csimpánzoknak fel kellett ismerniük, ha egy bizonyíték utólag tévesnek bizonyul. Először hallották a zajt az első dobozból, majd földimogyorókat láttak a másodikhoz vezető úton. A legtöbb csimpánz ekkor az első dobozt választotta, hiszen a hang erősebb bizonyíték volt. Később azonban a kutatók kivettek egy követ az első dobozból, ami azt bizonyította, hogy nem étel, hanem kő verte a zajt. A csimpánzok többsége ekkor azonnal átváltott a második dobozra, felismerve, hogy a saját korábbi feltételezésük hibás volt. Ebben a kísérletsorozatban a 20 állatból 18 viselkedett következetesen racionálisan.
A társas racionalitás határai és jövője
Mindebből Engelmann arra következtet, hogy az emberszabásúak gondolkodása az evolúció során nem egy pillanat alatt, hirtelen vált racionálissá, hanem lépcsőzetesen fejlődött. Az első kísérletek egyszerűbb, ösztönös racionalitást mutatnak, míg a negyedik–ötödik kísérlet már reflexív gondolkodást igényelt – ilyesmit csak a csimpánzoktól és talán a bonobóktól várhatunk el.
Vagyis az ember racionalitása még mindig egy lépcsőfokkal fejlettebb: a társas gondolkodás, a véleménycserék és egymás érveinek bírálata újabb szintet jelent. De néha pont az ilyen társadalmi helyzetek gerjesztik az irracionális viselkedést is. Érdekes, hogy csimpánzok között ilyen torzítások alig fordulnak elő – csak akkor veszik át egymás döntését, ha a másik csimpánz valóban jobb bizonyítékhoz jutott.
Mindez azonban még csak a kezdet: a racionalitás valódi gyökereit csak most kezdjük megérteni, és úgy tűnik, hogy az emberszabásúak kognitív képességei közelebb állnak hozzánk, mint valaha gondoltuk.
