Az élet valódi jele: tudatosság vagy csak jól sikerült utánzat?

Az MI-chatbotok, mint a Replika vagy a Xiaoice, már világszerte több mint félmilliárd embert értek el – sokan közeli, már-már mély kapcsolatot alakítanak ki ezekkel a mesterséges társakkal. Ezek a virtuális barátok empátiát, támogatást kínálnak, sőt időnként érzelmi kötődést is kialakítanak, miközben semmiféle valódi tudatossággal nem rendelkeznek. Mégis, a felhasználók gyakran emberként bánnak velük. Jogos a kérdés: ha egy gép ennyire jól utánozza a tudatosságot, mi teszi az embert valóban élővé? Erre még a tudósok és filozófusok sem tudnak egyértelmű választ adni, hiszen magát a tudatosságot közvetlenül senki sem tudja mérni – csak a viselkedést vagy az agyi aktivitást figyelhetjük meg.

A tudat határai és a tudatalatti

A tudatosság rejtélyes jelenség, mert nem látható és nem mérhető közvetlenül. Nem tudni, hogy az emberi elme egyszerre vagy részletekben dolgozza fel az információt. Úgy tűnik, számos automatikus folyamat zajlik bennünk tudatos beavatkozás nélkül – például az emlékek előhívása, a fantáziálás vagy a döntéshozatal is csupán mintegy 10 bit/másodperces sebességgel történik –, miközben a tudatalatti folyamatosan dolgozik a háttérben. Ezek az automatizmusok talán evolúciós előnyt is jelentenek, segítve a kapcsolatteremtést és a túlélést.

A tudatosság törékenysége

A valóság érzékelése nagyon is változó lehet: például egy ritka neurológiai betegség során a test és az idő érzékelése is torzulhat – főként gyerekeknél. A tudósok már képesek felismerni az ilyen agyi eltérések jeleit, de ez számos etikai kérdést is felvet. Megdöbbentő, hogy a haldokló emberek agyában is kimutatható egy megnövekedett aktivitás, mintha tudatosságuk átalakulna.

Az MI és az élet jele

Az MI kétségkívül egyre ügyesebben utánozza a tudatos viselkedést, de – ahogyan Anil K. Seth is megfogalmazza – a tudatosság nem az „okosságon” múlik. Legalább ennyire az élőlények sajátja. Jelenleg a valódi tudatosságot csak az élőlények mondhatják magukénak a Földön.

2025, adrienne, www.scientificamerican.com alapján

Share on Social Media