Az elefántcsont szerepe a Levantéban
Az elefántcsont a luxuscikkek csúcsát jelentette a Kr. e. 1600 és 600 közötti időszakban Dél-Levantéban. A késő bronzkorban leggyakrabban bútorberakásként, kozmetikai dobozként, dísztárgyként, sőt, szakrális eszközként alkalmazták. Ekkor a térség kánaáni városállamai az Újbirodalmi Egyiptom fennhatósága alá tartoztak, emiatt az egyiptomi befolyást erősebbnek vélték.
A bronzkor végén, az i. e. 1200 és 950 közötti első vaskorban a kánaáni városok elbuktak, Egyiptom pedig kivonult a térségből. Az elefántcsont műtárgyak eltűntek az északi Levantéból, de megmaradtak a déli partvidéken, főként a föníciai és filiszteus városokban. Funkciójuk is átalakult: immár nem csupán a társadalmi elit privilégiuma volt, hanem hétköznapi eszközöket is készítettek belőlük, például orsókat, fonókat, fésűket – ez pedig a helyi kereskedőréteg gazdasági sikerét szimbolizálhatta.
Tudományos áttörés: honnan származik az elefántcsont?
A mostani vizsgálatok során minden elefántcsontot mikroszkópos, tömegspektrometriás és izotópos elemzésnek vetettek alá. Kiderült, hogy a leletek 85%-a afrikai elefántoktól származott, 15%-uk pedig vízilóagyarból készült, és csupán három darab volt vaddisznóagyar. A vízilóagyar helyi eredetű vagy nílusi is lehetett, viszont az összes elefántcsont afrikai elefántoktól származott – ázsiai elefánt csontja ebben a korszakban és ezen a vidéken nem volt jelen.
A földrajzi vizsgálatok azt is igazolták, hogy ezek az elefántagyarak főként a Nílus hatodik zuhataga mentén, a mai Kartúmtól délre fekvő területeken gyűjtötték be, vagyis elsősorban Núbia – a mai Etiópia és Szudán északi része – szolgáltatta az alapanyagot.
Politika, politika… de a kereskedelem él tovább
Korábban úgy gondolták, hogy Egyiptom kulcsszerepet játszott az elefántcsont-kereskedelemben, hiszen a források rendre egyiptomi közvetítőkként írták le a núbiaiakat, akik a Szaharától délre fekvő javakat, köztük az elefántcsontot is szállították. Az új kutatások azonban azt mutatták ki, hogy a kereskedelem egyáltalán nem volt annyira centralizált vagy állami ellenőrzés alatt, mint eddig véltük. A kereskedelem még akkor sem állt le, amikor Egyiptom és a Levante politikai válságon vagy összeomláson mentek keresztül; az elefántcsont-ellátási lánc zavartalanul működött tovább. Úgy tűnik, a núbiaiak saját érdekükben tartották fenn ezt a hálózatot, akár Egyiptom összeomlása ellenére is.
Mit jelent mindez a jövő kutatásai számára?
Összességében megállapítható, hogy a dél-levantei elefántcsont-tárgyak túlnyomó többsége szubszaharai Afrika területéről származott, nem pedig Felső-Egyiptomból. Az ilyen típusú elemzések nem csupán a kereskedelmi útvonalak történetét rajzolják át, hanem példaként szolgálnak arra is, miként alkalmazhatók modern tudományos módszerek az ősi tárgyak valódi eredetének feltárására. A további kutatások pedig választ adhatnak arra is, hogyan és mikor terjedtek szét a kereskedelmi hálózatok az ókori Közel-Keleten.
