Az orvostudomány áttörése
Néhány hónappal később, 2005 novemberében, Isabelle vált az első emberré a világon, akinek arcát sikeresen átültették. Az észak-franciaországi Amiens kórházban két orvoscsoport egy néhai, 46 éves donor orrát, ajkait és állkapcsát ültette át Isabelle koponyájára. A műtét 15 órán át tartott, közel 50 orvos és segítő részvételével. A procedúra során a bőrt, izmot, idegeket, csontot, ereket egy egységként transzplantálták. Ezután a világ a csodájára járt: Isabelle beszélni és inni tudott új szájával. Új lehetőségek nyíltak meg.
Az áttörést követően számos országban indult verseny a saját első arcátültetésért, és sorra dőltek a rekordok: először részleges (2008), majd teljes (2011) arcátültetés az Egyesült Államokban, majd az első fekete bőrű páciens (2019), dupla kéz- és arctranszplantáció (2020), végül szemmel együtt végrehajtott transzplantáció (2023). Körülbelül ötven arcátültetés történt a világon, minden egyes mérföldkő újabb támogatásokat, elismerést, sőt médiafigyelmet hozott az orvosoknak és intézményeknek.
Az arcátültetett betegek élete: álmok és csalódás
Az ilyen típusú műtétek után a betegek élete gyakran nem fordul jobbra. Isabelle, bár hálás volt az orvosainak, sosem tért vissza a normális élethez, mentális egészsége fokozatosan romlott. 2016-ban halt meg, miután több daganatos megbetegedésben (méhnyakrák, tüdőrák) is szenvedett. Orvosai tagadják, hogy ezek összefüggésben állnának az arcátültetés után szükséges, egész életen át tartó immunnyomó gyógyszerekkel.
Az Egyesült Államokban Dallas Wiens, az első, teljes arcátültetésen átesett férfi szintén kegyetlen árat fizetett: veséi tönkrementek a szükséges gyógyszerek miatt, visszatérő gyulladások és anyagi csőd nehezítették életét. Feleségével, Annalynnal Texasban éltek szegénységben, gyógyszereik havi ára 44 000 forint volt – egy rokkantsági ellátásból élőnek ez hatalmas tehertétel. Dallas idén szeptemberben hunyt el otthonában, hivatalosan balesetével összefüggő komplikációk miatt.
Joe DiMeo, akinek 2020-ban New Yorkban dupla arc- és kézátültetést hajtottak végre, történetét kénytelen eladni online, hogy megéljen. Feleségével állandó internetes zaklatásokkal küzdenek, és a kilökődés réme folyamatosan ott lebeg fejük felett.
Káosz és etikai dilemmák
Az egészségügyi adatok vizsgálata során egyértelműen látszik, hogy az eredmények torzultak: a kudarcos eseteket gyakran elhallgatják, a klinikák médiafelhajtása pedig sokszor veszélyezteti a betegek magánéletét. Az arcátültetés kísérleti stádiumban van, valódi utánkövetéshez és támogatáshoz több pénzre és szabályozásra lenne szükség.
Vagyis a következmények messzire hatnak: a siker érdekében a betegek élete teljesen átalakul, kiszolgáltatottak lesznek a rendszernek, és nagyon sokan felkészületlenül vágnak bele. Egyes országok, mint például Finnország, anonim módon végzik az átültetést, így elkerülhető a média zaklatása. Ahol viszont nincs ilyen védelem, a betegek gyakran válnak show-elemmé.
Etikai szempontból is aggasztó, hogy az arcátültetés során a pácienst életük végéig orvosilag függővé, gyógyszerektől és kontrolloktól kiszolgáltatottá teszik.
Az ígéret és valóság között
Az elért eredményeket hajlamosak vagyunk csodaként elkönyvelni, a rideg tények viszont mást mutatnak: az Egyesült Államokban az arcátültetett betegek 85 százaléka élte meg az ötödik évet, tíz évnél 74 százalék volt ez az arány. Ám ezek a számok nem mondanak semmit a betegek mentális állapotáról, szociális életéről, anyagi katasztrófájáról.
A történet itt éles fordulatot vett: ma minden ötödik beteg meghal komplikációk (kilökődés, vesefunkciózavar, szívelégtelenség) miatt. Az Egyesült Államokban a védelmi minisztérium fedezi a költségeket – ahol a biztosítók nem vállalják –, világszerte alig húsz orvos jogosult a műtét elvégzésére. Az utánkövetés, a pénzügyek és a valódi támogatás viszont hiányoznak, sokan adománygyűjtésekre szorulnak. Különösen nehéz helyzetben vannak az afroamerikaiak: Robert Chelsea, akinek elsőként cserélték az arcát fekete bőrű páciensként, gyakran küzd anyagi gondokkal, kirekesztéssel, magányossággal.
Milyen jövő vár az arcátültetésre?
Most, húsz évvel az első arcátültetés után, szinte minden ponton újra kell gondolni a beavatkozás indokoltságát. Ha nem sikerül bevezetni a kötelező, alapos adatgyűjtést és a korrekt utánkövetést, ha a páciensek és családtagok véleménye nem jut el az orvosokhoz, akkor az arcátültetés sorsa megpecsételődik: lehet, hogy az orvostörténelem zsákutcájává válik, akárcsak a lobotómia vagy a problémás hüvelyháló-műtétek.
Isabelle családja szerint a nő kényszeredetten játszotta el a boldog beteg szerepét. Azok a páciensek is, akik ma élnek, csak ők tudják, milyen árat fizetnek: egy idegen arccal élnek tovább, amikor a kamerák már elfordultak.
A változás kulcsa a teljes átláthatóságban, az élethosszig tartó, méltányos ellátásban rejlik. Addig is, az arcátültetés nem a gyógyulás, hanem a kompromisszum művészete.
