A légkör lélegzése: a Keeling-görbe
1958-tól kezdve a Mauna Loa állomás adatai lehetővé tették, hogy először lehessen tisztán látni a klímaváltozás bizonyítékait. Itt rendszeresen mintát vesznek a levegőből, és mérik a szén-dioxid szintjét, amelyről Keeling és utódai elkészítették világhírű grafikonjukat. Az első év adatai megdöbbentő ciklust mutattak: a növényzet nyáron elnyeli a szén-dioxidot, télen viszont visszakerül a légkörbe – mintha maga a bolygó lélegezne. Mivel a szárazföldek többsége az északi féltekén található, ez a „légkör lélegzése” is főleg ott követi az évszakokat.
Néhány év múltán még látványosabb mintázat rajzolódott ki: a természetes ki- és beáramlás ellenére az emberi kibocsátás miatt a szén-dioxid szintje évről évre emelkedett. Utólag az is kiderült: a bolygó felszíne és az óceánok együtt a mesterséges kibocsátásoknak csupán a felét képesek elnyelni, a többi viszont a légkörben marad.
A szén-dioxid forrása: mi, emberek
Döntő jelentőségű volt, hogy az izotópos mérések egyértelműen kimutatták: a légkörben mért többlet szén-dioxid fő forrása az ember, elsősorban a fosszilis tüzelőanyagok égetése. Mauna Loa már több mint 65 éve gyűjti az adatokat. Az ebből rajzolt Keeling-görbe ma a legismertebb bizonyítéka annak, hogy az emberiség kollektív tevékenysége mennyire drasztikusan változtatja meg bolygónkat.
Amikor az utolsó baby boomerek születtek a 60-as években, a szén-dioxid koncentrációja 320 ppm körül volt, mára viszont meghaladja a 420-at – olyan szint, amilyet legalább 800 ezer éve nem látott a Föld. Az emelkedés jelenlegi üteme mindent felülmúl, ami az elmúlt 50 millió évben történt.
Szén-dioxid nélkül a Föld átlaghőmérséklete mindössze –18 °C lenne; ehhez képest a mostani, 14 °C körüli érték paradicsomi. Az üvegházhatás tehát létfontosságú az élethez, de túlzott mértékben veszélyes: ez történik most, amikor a légkörbe minden eddiginél több, hőt visszatartó gáz kerül.
A folyamatos, objektív mérés fontossága
Nem elég csupán tudni, hogy emelkedik a szén-dioxid szintje: folyamatos, pontos mérés nélkül nem lehet felismerni azt a pillanatot, amikor a melegedő bolygó miatt már a tenger és a szárazföld sem tudja elnyelni a további emberi kibocsátást. Csak így derülhet ki, hogy az új klímapolitikák valóban hatásosak-e, vagy csupán a szavak szintjén léteznek.
Az Egyesült Államok kormányának döntése, hogy kevesebb pénzt fordít ezekre a rendszerekre, világszintű problémát jelent. Ha a Mauna Loa állomás bezárna, az ausztrál Kennaook/Cape Grim (Tasmania) mérési programhoz hasonló kezdeményezések jelentősége csak tovább nőne. Ausztrália 1976 óta méri közvetlenül a szén-dioxid szintjét, ezekre az adatokra a jövőben még nagyobb szükség lesz, különösen, ha Amerika kivonulna az éghajlat megfigyeléséből.
