A 1940-es Max Planck-cikkek visszavonása: baki vagy túlkapás?

Max Planck, a kvantummechanika atyjának nevét senki nem kötötte még tudományos botrányhoz vagy etikátlan lépéshez – egészen mostanáig. A közelmúltban két, az 1940-es években megjelent Planck-tanulmány tűnt el nyomtalanul az egyik legnagyobb tudományos folyóirat, a ma The Science of Nature néven megjelenő Naturwissenschaften digitális archívumából. Míg az ilyen visszavonásokat általában egy jól látható „VISSZAVONVA” figyelmeztetés kíséri, most csak üres oldalak és letölthetetlen PDF-ek maradtak hátra, egyetlen szűkszavú üzenettel: a cikkeket jogsértés miatt eltávolították.

Fejtörő a tudománytörténészeknek

A fejlemények minden várakozást felülmúltak: a tudományos világ értetlenül állt a döntés előtt. Yves Gingras montreali tudománytörténész egy blogbejegyzésben bukkant Planck nevére, amikor a Nobel-díjasok visszavont közleményei között böngészett. Mivel semmi nem utalt korábban visszásságra, kollégájával, Mahdi Khelfaouival nyomozni kezdtek. Kiderült, hogy a visszavonás oka szerzői jogsértés volt, miközben a két érintett írás valójában inkább filozófiai elmélkedés volt a tudományos ismeretek természetéről, nem kutatási cikk.

Az eltűnt tanulmányok története

A két Planck-kézirat közül az egyik, „A pontos tudomány jelentése és határai” (Meaning and Limits of Exact Science) először 1942-ben jelent meg, alapját pedig egy Berlinben tartott előadás adta. Emellett önálló füzetként, antológiában és más folyóiratban is publikálták. A másik tanulmány, „A természettudomány és a külső valóság” (Natural Science and the Real External World) 1940-ben készült, és Planck egy akkoriban róla megjelent kritika kapcsán írta válaszként. Ezzel viszont létrejött két, különböző szerzőjű, de azonos című publikáció ugyanabban a folyóiratban – ami később az automatikus adatbázisok számára összekeveredést eredményezhetett.

Régi szabályok, új kor kihívásai

Gingras és Khelfaoui szerint valószínű, hogy a visszavonással kapcsolatos döntés 2005 körül született, amikor a tudományos szaklapok elektronikus archívumai létrejöttek, és visszamenőleg digitalizálták a régi lapszámokat. Ekkor a kiadói jogi csapatok – minden bizonnyal egy algoritmus vagy egy túl szorgalmas jogász figyelmének köszönhetően – tévesen értékelték a duplikáció vagy önplágium kockázatát. Az 1900-as évek közepén teljesen más publikációs kultúra uralkodott: minél több felületen szerették volna terjeszteni a tudást, nyelvi és földrajzi akadályokat áthidalva, így egy tárgy számos változatban, különféle formátumokban (előadás, tanulmány, füzet, esszékötet) jelenhetett meg.

Kinek (nem) fáj a szerzői jog?

Azóta a tudományos publikálás világa jelentősen átalakult, a profitorientált óriáskiadók sokkal jobban ügyelnek a szerzői jogokra és a duplikáció elkerülésére – hiszen ma már a publikációnak pályázati és karrierbeli tétje is van. Az, hogy mostani mércékkel átírják-e a múltat, kérdéseket vet fel: szerzői jogi problémáról már nehezen lehet szó, hiszen Planck 1947-es halála óta mindkét szöveg közkincs a legtöbb országban. A tanulmányok az internet archívumaiból továbbra is elérhetők, mégis, indokolatlan törlésük a digitális tudományos örökség torzításához vezet.

A fentiek tükrében

A Max Planck-cikkek eltüntetése jól példázza, mennyire veszélyes, ha mai jogi és kiadói szabályokat automatikusan alkalmazunk történelmi tudományos szövegekre. A múlt dokumentumainak ilyen módon való cenzúrázása nemcsak értelmetlen, de a tudományos közösség számára intellektuálisan is elfogadhatatlan. Ideje visszahelyezni az eltűnt Planck-műveket a hozzáférhető tudományos archívumba.

2026, adminboss, arstechnica.com alapján