A hangossági háború: amikor mindent túlzásba visznek
Az egyik fő ok a digitális zeneiparban dúló „hangossági háború” (loudness war), amely az elmúlt évtizedekben a CD-kiadásokkal kezdődött, de mára az új bakeliteket is elérte. Az albumokat úgy masterelik, hogy a lehető leghangosabbak legyenek minden platformon – még akkor is, ha ez az árnyalatok és a dinamikus váltások elvesztésével jár. Ez a digitális formátumoknál még érthető lehet, hiszen ott nincs mechanikai korlát, a felvétel bármennyire felhangosítható. Azonban ha ugyanazokat a digitális mastereket használják a bakelitekhez is, az eredmény kifejezetten problémás lehet.
Bakelit kontra digitális master: technikai buktatók
Bakelitet készíteni egyszerre művészet és tudomány: fizikailag is vannak határok – például túl hangos basszusnál a tű annyira kilendülhet a barázdából, hogy az olcsóbb lejátszók egyszerűen nem tudják kezelni. A digitális mastereken eszeveszetten felerősített mélyek bakeliten torzítanak, sőt a tű akár ki is ugorhat a lemezből. A hangossági verseny fő fegyvere a kompresszió: ez leszűkíti a dinamikát, vagyis a leghalkabb és leghangosabb részek közti különbséget. Így ugyan minden hangosabb lesz, de élettelenebb is – ami a tévéreklámoknál talán cél, egy jó zenénél azonban végzetes hiba.
Californication: a példa, amikor a túlzás visszaüt
Ennek klasszikus példája a Red Hot Chili Peppers 1999-es Californication (Californication) című albuma, amelyet szándékosan úgy mastereltek, hogy a rádióban ez legyen a leghangosabb – dobosuk, Chad Smith maga is elismeri, hogy utólag már elgondolkodnak azon, nem ment-e túl messzire a hangmérnök. Bár rádión keresztül ütősnek tűnt, minőségi rendszeren hallgatva a lemez torz és fárasztó élményt ad, amit az igényes rajongók persze nem hagytak szó nélkül.
Mit tegyen a bakelitvadász?
Sok régi album, Prince Lila eső (Purple Rain), Bruce Springsteen, David Gilmour vagy Norah Jones remaszterei is megkapták a „hangossági háborús” kezelést, így az új kiadások hullámformái sokszor inkább a Niagara-vízesésre emlékeztetnek, semmint finom esőre. Igaz, a jazz-, blues- vagy klasszikus lemezeket kevésbé érinti ez a trend. Persze akadnak pozitív példák is – a The Beatles 2014-es újrakeverései valóban mesterművek –, de csak akkor, ha a master kimondottan bakelithez készült, odafigyeléssel, nem csak a digitális verziót másolják át.
A tanulság: ha új kiadást vennél, először nézz utána, ki és hogyan készítette a lemezt. A valódi audiofil kiadások jó eséllyel minőséget hoznak, a pénzlehúzásra szánt verziók viszont csak csalódást okoznak. Aki nem akarja pazarolni a forintjait – egy-egy új bakelit könnyen 15 000–18 000 forint is lehet –, jobb, ha nem dől be az első színes borítónak.
