Rekorddöntés: mindenki előtt járnak
A hétfői nap csúcspontja az volt, amikor az Artemis II legénysége elhaladt a Hold mögött, elérve a felszínhez legközelebbi pontot: 6545 kilométerre közelítették meg az égitestet. Két perccel később az űrhajó 406 771 kilométerre távolodott el a Földtől, amivel új rekordot állítottak fel az ember által elért legtávolabbi pontként az űrben. Ezalatt a földi irányítás 40 percre elvesztette a kapcsolatot az űrhajóval, miközben az a Hold túloldalán repült – ez az élmény csak fokozta az expedíció különlegességét.
Holdparádé: a Hold, ahogy még sosem láttuk
A Hold megközelítése közben az asztronauták folyamatosan megosztották élményeiket a kráterekről, hegycsúcsokról, vulkanikus foltokról: mindezt már olyan magabiztos szakszókészlettel tették, mintha mind geológusok lennének. Az Artemis II tagjai ugyanis hosszú képzésekkel, terepgyakorlatokon készültek a Hold vizsgálatára.
A csapat tapasztalata igazán akkor vált páratlan élménnyé, amikor a Nap eltűnt a Hold mögött, és csak a Földről visszaverődő halvány fény, az úgynevezett földfény világította meg az égitestet. Ezáltal egészen új oldaláról mutatkozott meg a Hold – mondhatni, a természet ajándékaként útjukat egy közel egyórás napfogyatkozás is színesítette, amely csak az adott pályán és az indulás időpontjával (április 1.) volt lehetséges. Ekkor az Artemis II személyzete a földfényben fürdő Hold felszínét szinte háborítatlan csendben figyelhette.
A beszámolókból kiderült, hogy még a legjobb kamerák sem tudták visszaadni a valóságot. Victor Glover, a pilóta úgy fogalmazott: egyszerűen sci-fibe illő látvány, ahogy a Hold peremén, a napkorona ragyogásában kirajzolódnak a domborzati részletek.
Emlékezés és újabb mérföldkő
A hétfői nap egy különleges rádióüzenettel indult: Jim Lovell, az Apollo–13 parancsnoka korábban rögzítette jókívánságait az Artemis II legénységének. Lovell és társai voltak az első emberek, akik igazán közelről látták a Holdat. Az ő 50 évvel korábbi távolsági rekordjukat most az Artemis II túlszárnyalta – ezt a pillanatot a földi irányítás és az űrhajósok is meghatottan ünnepelték.
Jeremy Hansen és csapata két új krátert is elnevezett: az egyik az Integrity űrhajó, a másik Reid Wiseman elhunyt felesége, Carroll emlékét őrzi ezentúl a Hold peremvidékén – egy egészen különleges, a Földről is látható fényes pont formájában. A névadást meghatott ölelés és könnyek kísérték.
Az emberi nézőpont varázsa
Az Artemis II útvonala lehetővé tette, hogy a legénység olyan holdsarki és távoli területeket is szemügyre vegyen, amelyeket eddig csak roboteszközök figyeltek meg. A Mare Orientale 1000 kilométeres bazalttengere és koncentrikus gyűrűi, a holdfelszín krétával vagy hóval behintettnek tűnő tájai elkápráztatták a csapatot.
Glover szavai szerint az éles árnyékok, szigetszerű domborzatok, dupla kráterek látványa mind azt hangsúlyozzák, mennyire változatos és „élő” jellegű a Hold felszíne. Az Artemis II fényképezőgépei messziről is olyan felbontású képeket készítettek, amelyek vetekednek az automata űrszondák fotóival. Az emberi leírás pedig olyan összefüggéseket is nyújt, amelyekre egy gép képtelen: például a fényjátékok vagy az azonnali visszacsatolás a földi csapattal.
Út a jövő felé
A csapat az űrhajó belsejében ámulva, mintegy 4000 kilométerről elképzelte, milyen lehetne sétálni a holdi hegyeken vagy átvágni a poros krátereken. A küldetés irányítása jókívánságokkal búcsúztatta őket.
Miközben pályáján az Orion elérte legmagasabb pontját, a Föld gravitációja lassan visszahúzni kezdte a legénységet a hazatérés felé. A pályát úgy tervezték meg, hogy komolyabb rakétahajtások nélkül is visszatérhessenek a légkörbe – csak apró pályakorrekciókra lesz szükség.
A hétfő este egy hosszú távú telefonhívással zárult: Donald Trump elnök személyesen jelentkezett be. Az amerikai kormányzat célja, hogy legkésőbb 2028-ra emberek állhassanak a Hold felszínén, még mielőtt Kína elérné saját holdprogramja mérföldköveit.
Hosszabb távon az elképzelés az, hogy második Antarktiszként működő kutatóbázist hozzanak létre a Hold déli sarkvidékén. Christina Koch, a csapat egyik tagja és korábbi sarkvidéki kutató szerint a Hold nemcsak egy poszter az égen: egy önálló, felfedezésre váró világ, amely közelebb hozza az emberiséget egymáshoz, mint valaha.
