Miért nem lényegtelen, amit dolgozunk?
Pascual Restrepo, a Yale Egyetem közgazdászprofesszora szerint az általános MI nem teszi szükségtelenné az emberi munkaerőt – helyette átértékeli azt. Másként fogalmazva: nem az a kérdés, tudja-e az MI elvégezni az adott feladatot, hanem hogy érdemes-e rá költeni a drága számítási kapacitást. Egy MI-vezérelt világgazdaságban az emberi munka értéke attól függ, mennyi pénzbe kerülne gépekkel tökéletesen helyettesíteni. Ha egy munkakör olcsón automatizálható (mert nélkülözhetetlen a növekedéshez, vagy olcsó a számítás), akkor azt valószínűleg gépek végzik majd. Mindeközben a legtöbb állás az MI szempontjából semmitmondó maradhat: egyszerűen nincs akkora gazdasági vagy társadalmi haszna, hogy megérje rá drága MI-erőforrást pazarolni.
Bottleneck versus kiegészítő munkák
Restrepo éles különbséget tesz a gazdaság két fő munkaformája között. Az úgynevezett „bottleneck” (szűk keresztmetszetet jelentő) munkák elengedhetetlenek a növekedéshez: az energiatermelés, az infrastruktúra fenntartása, a tudományos kutatás vagy épp a nemzetbiztonság. Ezek a feladatok az elsők lesznek, amelyeket az MI okozta automatizáció elnyel.
A többi – a „kiegészítő” – munka, mint a vendéglátás, a művészetek, az ügyfélszolgálat, a tervezés, sőt, akár a közgazdászok vagy kutatók feladatai is, gyakorlatilag nélkülözhetők a gazdaság bővülése szempontjából. Ezeket az MI nagy valószínűséggel egyszerűen figyelmen kívül hagyja: túl drága vagy túl nehéz lenne azokat maradéktalanul gépesíteni, miközben nem jelent kiemelkedő plusz gazdasági értéket. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy ez nem valamiféle varázslatos emberi faktor miatt történik, hanem pusztán költséghatékonysági szempontból.
Ki részesül majd a növekedésből?
Az AGI által létrejövő gazdaságban a bérek és a gazdasági növekedés kapcsolata teljesen megszakad. Ma, ha növekszik a GDP, általában emelkednek a bérek és javulnak az életszínvonalak. A jövőben azonban a humán munka jelentősége elhalványul: egy ponton túl a gazdasági növekedést kizárólag a rendelkezésre álló MI-számítási kapacitás bővülése mozgatja, nem pedig a dolgozók teljesítménye. Másként fogalmazva, az egyén munkáját csak az alapján díjazzák majd, mennyibe kerülne ugyanazt géppel elvégeztetni – és ez az összeg a legtöbb szakmánál alacsony plafont ér el.
A legélesebb felismerés, hogy a bérekből származó jövedelem (munkajövedelem) aránya hosszú távon nullára csökkenhet. Ahogy a teljes MI-feldolgozó kapacitás eléri vagy meghaladja az emberiség összes mentális képességét (ami kb. 10 flops), a humán munkaerő gazdasági szerepe elhanyagolható lesz az összjövedelemhez képest. A pénz döntő része azokhoz vándorol majd, akik a számítási kapacitás felett rendelkeznek.
Kié lesz az MI-hatalom?
A fő kérdés, hogy mit kezdünk a vagyon- és hatalomegyenlőtlenség új korszakával. Mivel a számítási kapacitás tulajdonlása adja a gazdasági befolyást, óriási különbség nyílik majd azok és a többség között, akik csak bérmunkából élhetnek. Már most is a leggazdagabb 1 százalék birtokolja az összvagyon több mint felét az USA-ban – az MI várhatóan tovább mélyíti ezt a szakadékot.
Az egyik megoldási lehetőség, hogy a számítási kapacitást közösségi tulajdonként kezeljük, bevételeit szétosztva például univerzális alapjövedelemmel. Más lehetőség a tőkepiaci hozzáférés kiszélesítése, állami vagy közösségi jellegű MI-jutalmak, befektetések révén.
Nem minden automatizáció egyforma
Restrepo kétféle automatizációs pályát különböztet meg. Ha a fejlődés sebességét a hardverszűkösség fogja vissza, az átmenet lassabb és békésebb, a bérek változását a munkaerőpiac követni tudja. Ellenkező esetben, ha az MI-algoritmusok ugrásszerűen fejlődnek – mint most –, hirtelen és kiszámíthatatlan változások jönnek, nő az egyenlőtlenség: egyes, még nem automatizálható szakmák időlegesen kiugró béreket élveznek, míg a többiek keresete drasztikusan esik.
Sokatmondó, hogy például az Egyesült Államokban jelenleg 300 ezer új villanyszerelőre lenne szükség a következő tíz évben, miközben egy nagy adatközpont építésén a villanyszerelők akár 94 millió forintot (kb. 260 000 USD) is kereshetnek éves szinten.
Kollektív nyereség, egyéni kihívás
Restrepo szerint összességében társadalmilag nem leszünk szegényebbek az MI miatt: a gazdaságban mindig megmarad az a lehetőség, hogy visszalépjünk a „régi” rendszerhez, ahol még MI nélkül dolgoztunk. A változás így össztársadalmi szinten javítja a helyzetet. Ugyanakkor az ebből fakadó egyenlőtlenségek sokakat kiszoríthatnak az előnyökből.
Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a valódi kérdés nem az lesz, elveszi-e az MI a munkát – hanem hogy elég fontos-e az, amit csinálunk, hogy megérje géppel helyettesíteni. Lehet, hogy a legtöbbünk munkáját egyszerűen fel sem fogja váltani az MI – mert „nem fogunk hiányozni”.
