
A részletekben rejlő válaszok
Az M31-2014-DS1 jelzésű csillag az Androméda-galaxisban, tőlünk mintegy 2,5 millió fényévre helyezkedett el. A kutatók a 2005 és 2023 között összegyűlt adatok elemzésével dolgoztak, többek között a NASA NEOWISE-misszió és más földi, illetve űrtávcsövek mérései alapján. A kulcs a részletekben rejlett: a csillag 2014-ben látványosan felerősödött infravörös fényben, majd 2016-ra néhány hónap alatt drasztikusan elhalványult.
Ezután 2022-re és 2023-ra az óriáscsillag szinte teljesen eltűnt a látható és közeli infravörös tartományból, mindössze tízezredére halványulva egykori fényének. Már csak közép-infravörös fényben érzékelhető, ahol is eredeti fényességének tizedét sugározza. Korábban a galaxis egyik legfényesebb csillaga volt, mostanra viszont csak vöröses izzás maradt: az újonnan született fekete lyukat körülvevő por, amelyet akár évtizedekig is nyomon lehet követni érzékeny műszerekkel.
Csendes összeomlás: miért nem robbant fel?
A csillagok fényét a magjukban zajló magfúzió biztosítja, amely hidrogént olvaszt össze héliummá, így kifelé ható nyomást tartva fenn, amely ellensúlyozza a gravitációt. Az olyan csillagok esetében, amelyek tömege legalább tízszerese a Napénak, ez az egyensúly azonban felbomlik, amikor az üzemanyag kifogy. Ilyenkor a mag beomlik, és általában neutroncsillag keletkezik. Gyakran a mag összeomlása során felszabaduló neutrínók hatására születik meg a szupernóva-robbanás. De ha a lökéshullám nem elég erős, hogy kilökje a külső rétegeket, a csillag nagy része visszahullik, így neutroncsillag helyett fekete lyuk képződik.
A kutatók megállapították, hogy az M31-2014-DS1 extrém fényességcsökkenése világosan utal a mag összeomlására és fekete lyuk létrejöttére – látványos robbanás nélkül.
Konvekció: a rejtett kulcsszereplő
Az M31-2014-DS1 részletes vizsgálata segített újraértékelni egy hasonló korábbi esetet, az NGC 6946-BH1-et is. Mindkét objektum esetén a kutatók rájöttek: a válasz a csillagon belüli konvekcióban, vagyis a hőáramlásban rejlik. Míg a csillag magja rendkívül forró, a külső rétegek hűvösebbek, így az anyag folyamatosan áramlik. Amikor a mag összeomlik, ez a mozgás nem szűnik meg, így a külső rétegek jó része nem zuhan azonnal a fekete lyukba, hanem részben elnyelődik, részben kidobódik.
A kilökött anyag kifelé haladva lehűl, atomokból és molekulákból por képződik, amely elnyeli a forróbb gáz fényét, és infravörös sugárzást bocsát ki – ez a maradék vöröses izzás a galaxis sötétjében. A konvekció miatt az anyag elnyúló spirálban hullik a fekete lyukba, hónapok vagy évek helyett akár évtizedek alatt. A fekete lyukat tápláló anyag mennyisége végül az eredeti csillag külső burkának mindössze egy százaléka.
Új kategória a fekete lyukak születésében
Az új felfedezés alapján az ilyen csendes, „elrontott” szupernóva-típusú csillaghalál nem egyedi eset, hanem egy új kategória lehet a fekete lyukak születésében. Az M31-2014-DS1 tehát már nem különc, hanem egy sor hasonló példány közé illik, köztük az NGC 6946-BH1-gyel. Ennek nyomán kirajzolódik egy olyan folyamat, amely segít megérteni: nem minden óriáscsillag ér véget látványos robbanással – néhányuk csendben, szinte észrevétlenül omlik össze, és hagy maga után egy újszülött fekete lyukat, amely a kozmikus porfelhőben évtizedekig dereng tovább.
