
Fekete lyuk-ütközések jelentősége
A fekete lyukak összeolvadása páratlan eszközzé vált az univerzum megismerésére: ilyenkor gravitációs hullámokat detektálnak, amelyek azt mutatják, hogyan torzul a téridő, amikor ezek a hatalmas objektumok egymásba spiráloznak. Ezek a hullámok lehetővé teszik, hogy olyan térségeket vizsgáljunk, ahol a gravitáció extrém erős, és a fény sem tud elmenekülni onnan. A hullámjelből önmagában meg lehet határozni az ütköző testek tömegét és forgási sebességét, sőt rekonstruálni lehet a keletkezésüket. Ezekkel a megfigyelésekkel Einstein elmélete is a végsőkig tesztelhető: az eredmények azt mutatják, hogyan élnek és pusztulnak el az univerzum legnagyobb csillagai, miközben az első fekete lyukakból galaxisokat formáló szupermasszív fekete lyukak alakulnak ki.
Megdöbbentő felfedezés: a valaha látott legnagyobb fekete lyuk-összeolvadás
2023. novemberében észlelték, hogy két óriási, körülbelül 100 és 130 naptömegű fekete lyuk egyesült, több mint 2 milliárd fényévnyire. A meglepetést az okozta, hogy mindketten abban a „tömegrésben” helyezkednek el, ahol a fizikai modellek szerint lehetetlen lenne fekete lyuk kialakulása — mivel az ilyen tömegű csillagok szupernóva-robbanása nyom nélkül megsemmisítené a csillagot. Ehhez képest a GW231123-as eseménynél két ilyen különleges objektum is létrejött, ráadásul mindkettő extrém gyorsan forgott, ami egy eddig ismeretlen keletkezési módra utal.
A lehetetlen fekete lyukak születése
A rejtély megoldásához a kutatók részletes szimulációkat futtattak, amelyek egy gyorsan forgó, hatalmas (nagyjából 250 naptömegű) csillag életét követték végig. A modellből kiderült, hogy ha a csillag elegendő sebességgel pörög, a fiatal fekete lyuk körül egy anyagbefogási (akkréciós) korong alakul ki. A korongban keletkező erős mágneses tér olyan kiáramlásokat indít, amelyek a csillag anyagának jelentős részét kilökik az űrbe, így az nem esik bele a fekete lyukba. Ennek eredményeként a hátramaradó fekete lyuk tömege jelentősen csökken, és akadálytalanul beleeshet a korábban tiltott tömegtartományba. A szimulációk azt is kimutatták, hogy a végső forgás és tömeg szorosan összefügg: a nagyon erős mágneses tér lelassítja a forgást, miközben anyagot lök ki; a gyengébb mágnesesség pedig gyorsabb, masszívabb fekete lyukat eredményez. Pont ilyen különbségeket mutatott az a két objektum, amelyeket a GW231123 során detektáltak.
Mit jelent mindez a gravitációra és a világegyetem történetére nézve?
Az olyan extrém esetek, mint a GW231123, a relativitáselmélet határáig feszítik Einstein elméletét: a téridő görbülete soha nem látott erősségű, így a lehető legextrémebb körülmények között tesztelhetjük az elméletet. Feltételezhető, hogy ilyesmi sokkal gyakrabban megtörtént a világegyetem kezdeti korszakaiban, mint eddig gondoltuk. Ez pedig azt sugallja, hogy a nagy tömegű fekete lyukak sokkal hatékonyabban alakulhatnak ki, mint amit a jelenlegi modellek jósolnak. A jelenség egyre több kérdést vet fel, például hogy valóban egy eldugott, ismeretlen populációval van dolgunk, vagy a GW231123 csak kozmikus ritkaság. Ennek alapján megállapítható, hogy a nagy tömegű fekete lyukakat érintő jövőbeli gravitációs hullámmérések segítenek eldönteni, hogy a modell helytálló-e, és hogyan születnek valójában a világegyetem legfélelmetesebb objektumai.
