Kiemelkedő genetikai alkalmazkodás
Kutatók mintegy 5 000 turkana önkéntes bevonásával végzett genetikai vizsgálata során felfedezték: a csoport tagjainak DNS-ében egyedi, az STC1 nevű génnél megjelenő variáns található, amely elősegíti, hogy a vesék kiválóan tudják visszatartani a vizet. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy pontosan ilyen genetikai előnyre van szüksége bárkinek, aki hosszú kilométereken sétál a perzselő napon víz nélkül.
A laboratóriumi vizsgálatokból kiderült: amikor a szervezet vízhiányos, és az agy ADH (vazopresszin) hormont bocsát ki, az STC1 gén aktivitása fokozódik, támogatva ezzel a víz megtartását. A számítógépes modellezés szerint ez a mutáció 5-7 ezer évvel ezelőtt jelent meg, nagyjából egy időben a pásztorkodás elterjedésével Kelet-Afrikában és a Szahara elsivatagosodásával.
A modern élet árnyoldala
Bár a turkánák genetikai előnye életmentő lehetett a sivatagi nomád életformában, mára ellentétes hatásai is előtérbe kerültek. Az 1980-as évek súlyos aszályai és éhínségei következtében sok turkana felhagyott az állattenyésztéssel, falvakba és városokba költözött. Az étrendjük radikálisan megváltozott: az állati eredetű ételeket gabonafélék, finomított liszt és cukor váltotta fel.
A kutatók összevetették a vidéki és városi turkánák veséinek működését – 447 fő laboreredményei alapján –, továbbá 230 ember génaktivitását is elemezték. Az eredmények szerint a városiak veséje kevésbé hatékony, vérükben gyakoribb a gyulladáshoz és stresszhez kötődő génaktivitás. Ez összhangban áll azzal, hogy a modern, szénhidrátdús étrendre áttérő turkánák körében megnőtt a krónikus, nem fertőző betegségek (például a cukorbetegség vagy a magas vérnyomás) kockázata.
Ebből adódóan ugyanaz a génváltozat, amely a sivatagban szó szerint életben tartotta a turkánákat, a mai környezetben inkább megterheli a vesét és az anyagcserét.
Egyedülálló tanulságok az evolúcióról
A kutatók hangsúlyozzák, hogy ezek az adaptációk aligha vezethetők vissza csupán egyetlen génre. Sokkal valószínűbb, hogy genetikai variánsok összetett hálózata áll a háttérben, amelyek együtt biztosítják a túlélést a szélsőséges klímában. Bár az STC1 gén kiemelkedik, nélküle nem lenne teljes a kép.
A kutatócsoport most arra készül, hogy más afrikai, indiai és dél-amerikai sivatagi népek alkalmazkodását is összevesse a turkanákéval. Céljuk, hogy feltárják: a sivatagban előnyt jelentő gének a városi környezetben átokká válnak-e, s így hozzájárulnak-e napjaink népbetegségeinek rejtett okaihoz.
Érdemes szem előtt tartani, hogy a kemény és hősies mindennapok mögött a turkánák biológiai szempontból is kiemelkedő példát szolgáltatnak az emberi alkalmazkodásra – és arra, milyen árat kell fizetni a változó világhoz való igazodásért.
